Boldog Sándor István személyében a legfontosabb az egyszerűség – szentnek lenni nem jelent különlegeset, utánozhatatlant, nagyon távollévőt. Ha a hivatását felismeri és megéli azt, akkor bárki szent lehet.
Sándor István életében két jelentős esemény történt a II. világháború után: 1948-ban a Don Bosco Nyomdát is államosította a kommunista diktatúra; majd 1950 júniusában feloszlatták a szerzetesrendeket. Az államosítás után próbálták menteni, megóvni a nyomda értékeit a szaléziak, egy ilyen akció keretében lebuktak, ekkor már Sándor Istvánt figyelték az ávósok. A későbbiekben az volt az ő „nagy bűne”, hogy együtt tartotta azokat a fiatalokat, akikkel korábban is foglalkozott. Ezekben a csoportokban árva, félárva munkásszármazású fiatalok voltak, akik az akkori diktatúra számára is alkalmas keretlegények lehettek volna. A besorozáskor Sándor István csoportjából többeket nem az egyszerű katonasághoz, hanem az államvédelembe soroztak, az úgynevezett „kék ÁVÓ”-ba, idetartoztak azok, akik a pártőrséget adták. Ilyen volt például a későbbi per elsőrendű vádlottja, Zana Albert. Ezért születtek Sándor István és társai perében ilyen súlyos ítéletek, köztük három halálos ítélet, sokéves börtönbüntetések, mert a pártőrségbe besorozott fiatalokkal foglalkozó szerzeteseket meg kellett regulázni. Sándor Istvánék esetében példát statuáltak, hiszen korábban a diktatúra mindig vigyázott arra, hogy az üldözések ellenére nyilvános halálos ítéletek ne legyenek. Az, hogy megverettek valakit vagy beledobtak a jéghideg Tiszába, eltüntettek embereket, inkább volt a diktatúra módszere, mint az, hogy hivatalos perben valakit halálra ítéljenek.
Sándor István és a másik három szalézi – Ádám László, Szitkey Károly és Varga Aladár – mint polgári személyek szerepeltek a perben, mivel a szalézi szerzetesrendet a diktatúra 1950-ben feloszlatta. Sándor Istvánnak lett volna a lehetősége arra, hogy más utat válasszon. A vértanúság mindig választás, és személyes hitbeli döntésből születik. Ádám László tartományfőnök előkészítette Sándor István számára annak lehetőségét, hogy hamis útlevéllel Nyugatra távozzon, Szombathelyen már megszervezték a határon való átjutást is, ő azonban nem akart elmenekülni. Ez nem volt az engedelmesség megtagadása, hiszen nem kapta parancsba, hogy külföldre kell mennie. Úgy döntött, hogy mivel a fiatalok, akikért felelős volt, akik rábízták sorsukat, itt maradnak Magyarországon, ő is velük marad. Élni akart a fiatalokkal együtt, a fiatalokért, vállalva azonban ennek a következményeit is, akár a börtönt vagy a halálos ítéletet.
* * *
Akik ismerték Sándor Istvánt, egyhangúlag bizonyítják, hogy a zsarnok akarata szerint a hit iránti gyűlöletből halt vértanúhalált, mégsem tagadta meg hitét.
„Személyesen is, tiszta meggyőződésből állítom, hogy Sándor István életét áldozta az egyházért és az ifjúság neveléséért. Egy vértanú példakép. Az ifjúságért áldozta életét és azért, mert őrizni és fejleszteni akarta tiszta nevelését. Napjainkban látjuk, hogy az ifjúság erkölcsileg egyre mélyebbre süllyed, és ezért különösen kérem Sándor István közbenjárását terveink megvalósításáért. Példát adott, hogyan kell meghalni a fiatalokért, nekünk azt kell bizonyítani, hogyan kell élni és munkálkodni értük.” (Szőke János atya, aki haláláig Sándor István boldoggáavatási ügyének posztulátora volt, és személyesen is ismerte őt)
„Mint laikus testvér úgy dolgozott az ifjúság körében, hogy ez a tevékenység a papok számára is példamutató. Ugyancsak példamutató élete a fiatal szerzetesek számára, akik megalkuvás nélkül vállalták az üldöztetés nehéz sorsát.” (Peisch Ferenc szalézi atya)
„Sándor István vértanúsága a szeretet folytonos jele, amely ma is időszerű. A magyar szaléziak különös hűséggel őrzik emlékét. Példája nagyon vonzó. Amiért dolgozott: a keresztény munka megszentelése, Isten házának a szeretete és a fiatalság nevelése alapvető feladata ma is az egyháznak és a társadalomnak. Az elmúlt rendszer ezt szétzúzta, de nagy szükség lenne ezekre a komoly és bevált alapokra. A Magyar Szalézi Rendtartomány elöljárói és rendtársai kellő formában életben tartják Sándor István emlékét.” (Mészáros Béla szalézi atya)
„Tevékenysége a nyomdán kívül kiterjedt még az oratóriumi életre is. Ő volt a vezetője a ministránscsoportnak. Körmenetek alkalmával, nagyobb ünnepségek rendezésénél, főleg, amikor a szaléziaknál szokásos ünnepélyes szentmisék vezették be ezeket, az ő ministránscsoportja mindig nagy és épületes színfolt volt fegyelmezett viselkedésével és áhítatával. Feltűnően kedvelték a fiatalok annak ellenére is, hogy mindig nagy szeretettel, de fegyelmet tartott. A gyerekeknek megmagyarázta tetteik minden következményét, különösen jó hatással volt a kisebbekre, akik nagy-nagy szeretettel ragaszkodtak hozzá. A kollégiumi életben is jelentős feladata volt. A nyomdásznövendékek nevelője volt, ami azt jelentette, hogy a hálóteremben, az ebédlőben és a szabadidőben is foglalkozott velük. Az általános benyomásom Sándor Istvánról az volt, hogy kötelességét teljesítő, korát meghazudtoló komolysággal és tudatossággal példás szerzetesi életet élt.” (Szántó Klára titkárnő, személyesen is ismerte Sándor Istvánt)
„Isten Szolgáját az ifjúság elé lehet állítani mint a kitartás, szorgalom és az Isten szeretetének példaképét. Nem alkalomszerű volt a jó példája, hanem a meggyőződés támasztotta alá. Szerintem ez a magatartás az első alapja annak, ami őt lelkileg erőssé és éretté tette a vértanúságra. Tehát ez a tudatos készület és hajlandóság számomra az első bizonyíték az ő életszentségére.” (Székely Mátyás, Sándor István novíciustársa)
„Sándor István vértanúsága a magyar nép számára a biztos remény jele. Megerősíti mindazokat, akik a jó ügy érdekében elkötelezettek, akik ennek érdekében hajlandók az átlagnál kicsit több munkát vállalni. Különös tekintettel a hitélet elmélyítésére, az ifjúság gondolkodásának korszerű formálására, és ezen belül a magyarság megmaradásának, fennmaradásának erősítésében látom az ő áldozatát nagy jelentőségűnek.” (Pokorni János, Sándor István egykori cellatársa)
„Magatartásával és példamutatásával, az emberek iránti szeretete és érintkezése révén tartom őt szentnek. Azt is nyugodtan állíthatom, hogy az ellenségei iránt sem tanúsított haragot, legfeljebb igyekezett őket jobb belátásra bírni. […] A mai nehéz időben István bátyám mint példakép szolgálhatna az ifjúság nevelésében mind szellemi, mind gyakorlati téren, hiszen jelmondata és élete a keresztény sajtó, a templom és az ifjúság nevelése terén fejlődött ki és lett naggyá. Embertársaimnak példaként tudom állítani.” (Sándor János, Sándor István testvére)
Az összeállítás a következő interjúk alapján készült: Ábrahám Béla: A vértanúság híre és Lengyel Ákos: Sándor Istvánnal a jeltelenség jelét kapjuk.
